Minden szülő a legjobbat akarja a gyermekének, de azt, hogy milyen erkölcsi normák között történjen a nevelés, azt sajnos sehol nem tanuljuk meg.

A legtöbb ember akaratán kívül úgy végzi szülői feladatait, ahogyan azt az ő szülei tették, vagy éppen ellentétesen próbálkozik, kiindulva a rossz tapasztalataiból.

Nagy dilemma azonban az, hogy mennyiben legyen engedékeny, vagy inkább szigorú a szülő a gyereknevelés során?

Én a magam tapasztalatai alapján az alábbi következtetésekre jutottam azzal kapcsolatban, hogy szigorúak avagy engedékenyek legyünk:

1. Mindenképpen a legjobb az arany középút.

2. Jó, ha a szülő tisztában van azzal, illetve saját maga számára lefekteti, hogy milyen szabályokhoz ragaszkodik otthon és a saját életében. El kell döntenünk, hogy mik a fontosságok számunkra a gyerekkel kapcsolatban, és ebben a tekintetben következetesnek kell maradnunk. Én magát a szigor szót helyettesíteném is ezzel a szóval: következetesség. De azt, hogy miben, mindenkinek magának kell eldöntenie. Ide tartozhat a lefekvés ideje, fogmosás, tanulás, hányra érjen haza a gyermek, mit tartson be otthon, mennyit segítsen stb. Először a szülő legyen tisztában az elvárásaival, és nevelje rá a gyermekét, hogy ennek megfeleljen.

3. Nagyon fontos szempont továbbá az engedékenység tekintetében az életkor és a gyermek lélektani sajátosságai.

4. További szempont az, hogy milyen élethelyzetbe keveredünk bele.

5. Milyen a bizalmunk a gyerekkel szemben.

6. Amikor pici gyerekről van szó, vagy kisgyerekről, akkor tudnunk kell, hogy számára a megfelelő és biztonságos környezet az, ami barátságos, szeretetteljes, de egy szigorú napi rutin köré épül. A kisgyerek számára elengedhetetlen, hogy meglegyenek a napi szokások, és a rend ne boruljon fel. Pl 7-kor kelünk, reggeli, fogmosás, bölcsőde vagy óvoda, délután séta hazafelé, játék, lefekvés. A kisgyerek nehezen tolerálja a változást, és a hektikus életmódot. Nagyon jó, ha kialakul a napi rutin, amihez tartja magát, és akkor eleve nem is kell szigorúnak lenni, mert ebbe a rendszerbe szokik bele.

Ezen a ponton fontosabb a jó kontroll, mint a szigor. A kontrollon azt értem, hogy képes vagyok elérni azt, hogy a gyerek elvégezze a feladatait: elérem, hogy felöltözzön, cipőt húzzon, és induljunk az oviba, vagy a suliba.

Amikor nagyobb gyerekről beszélünk, például egy kamaszodó tizenévesről, ha nincs meg a fenti szokásrendszer, eleve nehezített pályán mozgunk. Ebben az időszakban már felnőttnek érzik magukat, és mind a szülő, mind saját határaikat feszegetik. Az ő esetükben óriási szerepe van a bizalomnak. Minél nagyobb bizalmat adunk neki, annál több felelősséget kapunk vissza, és fordítva is igaz ez: minél inkább bizalmatlanok vagyunk vele, annál felelőtlenebb lesz: hazudni fog, vagy akár meglóg.

Nagyon fontos, hogy közben rengeteget beszélgessünk a gyerekkel, és megmutassuk neki az élet azon nehézségeit, illetve ezek kezelését, amikről semmit nem tud, de találkozni fog velük: drogok, szerelmi csalódások, iskolai intrikák. Nagyon fontos, hogy képesek legyünk elérni, hogy a gyermekünk őszinte legyen hozzánk, különben nem ér a nevelésünk semmit. A bizalmunkkal szerezzük meg az őszinteségét is. Ebben az esetben én az engedékenységet bizalomnak nevezném.

Ez egyébként célravezető a kicsi gyereknél is, akit bár féltünk, el kell hinnünk, hogy képes felmászni a mászókára, és nem szabad percenként utána rohangálni, hogy mit csinál. Így a saját magába vetett hite is erősödni fog. Természetesen állandóan résen kell lennünk, és kellő távolságban kell lenni, ha kell segítsünk, de nagyon fontos, hogy neki is bizalmat adjunk. Meg kell tanítani az úttest, járda, zebra használatára, és bízni abban, hogy nem rohan az autó alá. Tudom, ez rettenetes, amit írok, és azt is tudom, hogy nagyon kevés olyan gyerek van, aki után tényleg rohanni kell, ha a zebra felé közelít, ez a gyermek sajátossága, és a szülő megfigyeli rajta, hogy ezt kell tennie. De más az, amikor eleve a szülő alakítja ki a gyermekében azt a tudatot, hogy rosszcsont, azáltal, hogy állandóan sikítva fut utána.

7. Vannak élethelyzetek, amelyben döntést kell hoznunk, hogy szigorúak vagy engedékenyek leszünk. Ekkor megint csak azt kell mérlegelni: egyezik az elveinkkel, amiket már korábban meghoztunk? Mennyire terheli meg a gyermekemet? Pl. nem akar karatézni, mert fáj a lába, nem bírja a megterhelést. Ha az a véleményem, hogy ki kell tartania, lehet, hogy lelkileg megtöröm. De ha csak nyavalyog a gyerek, akkor ez a kitartó hozzáállás nagy sikereket is adhat neki. Itt saját ítélőképességünkre van bízva az, hogy mit teszünk. Ha látom, hogy szenved a gyerek, és nem élvezi azt a szakkört, ahová jár, akkor nem fogom oda hordani többé, hanem megkeresem azt a helyet, ami az érdeklődésének megfelelő. Ahol boldog lehet, amit élvezettel csinál.

Másik helyzet: elengedjem abba a buliba, vagy nem? Ha nem engedem, szenved, mert minden barátnője ott lesz, és az a fiú is, aki tetszik neki, és soha nem fog megbocsájtani, ha ezt megteszem. És legközelebb lehet, hogy hazudni fog. Ilyen a lelki alkata. Ha elengedem, jól fog viselkedni, hálás lesz, és időre hazajön. De lehet másképp is. Elengedem, alkoholt fog inni, rossz társaságba keveredik stb. Itt is megvan a szülői felelősség, ítélőképesség: ismernem kell a gyerekemet, bíznom kell benne, tudnom kell, kik a barátai, hova megy, hol érem el stb.

Az előző generáció szigorúan nevelte gyermekeit és kevesebb érzelemmel. Ennek a generációnak a gyermekei hamar önállósodtak, és felnőtté váltak. A jelen korban elmajmolják a gyerekeket, kiengesztelik őket sokszor, ajándékokkal, pénzzel, engedékenységgel, és nem tudnak felnőni, nem is céljuk a felnőtté válás. De ez már egy másik téma és egy másik cikk.

Gyere el a világhírű Bernard Percy gyermeknevelési szemináriumára:

http://www.alkalmazottoktatastan.hu/gyereknevelesi-eloadas

Barátsággal,
Henczel Edit
Alkalmazott Oktatástan